2024. 02. 08.
12.000 ember, 12.000 történet. Bár az Audi falai között első sorban a munkára koncentrálunk, mindannyian emberek vagyunk és egy-egy történettel a hátunk mögött érkeztünk a vállalathoz. A mindennapjainkban munkahelyi közös céljaink az elsők számunkra, hatalmas erő és motiváció lakozik egyéni történeteinkben is.
Ismeritek például Birkás Tamást a Jármű-összeszerelésről? Tamás motorbalesetét követően az elmúlt hónapokban egyre nagyobb lendülettel dolgozott azon, hogy felálljon tolószékéből. Mi biztosak voltunk benne, hogy sikerülni fog neki. Miért? Mert életében sosem hátrált meg a nagy kihívások elől. Tamás állami gondozásban nevelkedett, önerőből végezte el az egyetemet, kemény munkával jutott el az Audi Hungariáig és a jelenlegi életkörülményeinek megteremtéséig – mégis mosolyogva mesélt nekünk minderről! Olvassátok el történetét!
Birkás Tamás: Ha nem is tudatosan, de a küzdeni vágyás gyerekkorom óta bennem volt. Az az igazság, hogy számomra sokszor csak ez az egy dolog volt, ami -bármilyen körülmények között is éltem- mindig előre tudott vinni. Szüleim válása után testvéreimmel nehéz körülmények között éltünk, így 7 éves koromtól állami gondozásba kerültem Pápán.
Amikor nevelőim beírattak az általános iskolába, rögtön a focicsapat tagja lehettem, amiben szárnyaltam, viszont meg mondom őszintén, a tanulásban nagyon nagy lemaradásban voltam a többiekhez képest, küszködtem vele. A lakásotthonban azonban észrevettem, hogy ha valaki tanulni szeretne, akkor a nevelők minden támogatást és lehetőséget megadnak ehhez. Én szerettem volna jobb lenni, így nagyon szorgalmasan ültem le a könyveim mellé minden délután. Nevelőim látták az igyekezetem és talán azt is, hogy az eszem is helyén van a fejlődéshez, ezért motivációként megígérték, hogy ha elérem a 4,5-ös átlagot, külön szobát kaphatok. Gőzerővel tanultam! 18 éves koromig végig saját szobám volt, innentől kezdve sosem volt 4,5 alatt az átlagom!
Az otthonban megtanultam, hogy ha látják, hogy teszel a célodért és akarod, akkor melléd állnak. Ezt azóta is vallom és gyakran eszembe jut. Kiemelnék egy példát. anno karácsonyra a lakásotthonban matekkorepetálást kértem és meg is kaptam, mert látták, hogy mindent megteszek, hogy normális életet tudjak élni. Talán ezzel sikerült lefektetni mérnöki pályám alapjait.
Közben a pápai futball egyesülethez is csatlakoztam. Befogadtak és nagyon szerettek a focicsapatban és az iskolában is. Napi két foci edzésem miatt hajnalban keltem, 30 percet sétáltam a reggeli edzésre a focipályáig, utána gimi, majd újra edzés és séta az otthonba. 18:00 előtt sosem értem haza. Nekem „normál” gyerekek voltak a barátaim, akik gyakran hívtak családi környezetbe, például karácsonyozni. Szép volt, de egyben nehéz is. Azonban ez is motivált, hogy egy olyan jövőt építsek magamnak, amiben olyan életet élhetek, mint ezek a barátaim.
A Petőfi Sándor Gimnáziumba jártam Pápán, ahol emelt óraszámban tanultam az informatikát, a matekot és a fizikát. Akkor még nem voltam erős ezekben a tantárgyakban, de tanáraim is ezt az irányt javasolták nekem és én is úgy gondoltam, hogy a továbbtanuláshoz fontos lehet. Idővel az iskola és a foci is jól ment, szóval fontos döntés elé kerültem. Nagyon szerettem volna futballista lenni, de nem volt anyagi háttértámogatásom, ezért biztosabbnak láttam a jövőm szempontjából, ha a továbbtanulást választom. Érettségi után a Széchenyi Egyetemre jelentkeztem közlekedésmérnöki szakra.
Bekerültem az egyetemi kollégiumba, viszont nem volt munkám és az első félévben ösztöndíjam sem. A barátaim segítettek, de nem szerettem volna kölcsönkérni, mert nekem azt tanította az élet, hogy egyedül kell mindent megoldani. Nem adtam fel, csatlakoztam egy iskolaszövetkezethez és kértem, hogy olyan munkát adjanak nekem, ami a legtöbb fizetést garantálja és minimum kéthetente azt a kezembe is kaphatom. A munka mennyisége és jellege nem számított, csak az, hogy be tudjam fejezni az egyetemet. Így kerültem állandó éjszakai műszakba a Federal Mogulhoz. Heti 3-4 alkalommal éjszaka dolgoztam, nappal pedig ültem az órákon. Nagyon nehéz volt, de kéthetente ott volt a zsebemben a fizetésem, amiből ki tudtam fizetni a kollégiumi díjat, az internetemet és a buszbérletemet.
Az egyetemi állásbörzéken már az első évben figyeltem az Audi standját, tudtam, hogy ott szeretnék dolgozni, de 4 lezárt szemeszter kellett a jelentkezéshez. Alig vártam, hogy teljen az idő, hiszen menni szerettem volna! Egy távoli álomnak tűnt csupán, de napról-napra közelítettem az álom felé. A harmadik lezárt szemeszter után megírtam az önéletrajzomat és jelentkeztem. Felvettek. A Jármű-összeszerelésre kerültem, el sem tudom mondani, mennyire szerettem ott lenni. Annyira jó környezetben voltam, amit korábban el sem tudtam képzelni. A vezetőm és az összes többi ott dolgozó kolléga is - a sori munkatársak, a TK-k, a mérnökök -, egyszóval mindenki befogadott és tanulhattam tőlük.
Ahogy bekerültem az Audiba, egyenesbe jött az életem. Hónapról-hónapra egyre inkább láttam, hogy mennyi lehetőség áll előttem, hogy támogatnak és az életem egyre jobb lehet. Tanulmányaim végeztével szerettem volna főállásban csatlakozni a vállalathoz, viszont ezt a lehetőséget akkor egy számomra új területen, a présüzemben kaptam meg. Érzelmileg nagyon megérintett az elszakadás a jármű-összeszereléstől, de izgalmas kihívások és tapasztalatok vártak rám a présüzemi reklamációk kezelése területén. Rövid időn belül viszont visszakerülhettem folyamatmérnökként a műszerfal-előszereldébe a jármű-összeszerelésre.
Mióta Audis vagyok nincs problémám. Az életemben volt, hogy négyen aludtunk egy ágyban, mára saját házamban élek, udvarral, autóval. Számomra is döbbenetes, hogy ez így összejött. Harmincadik születésnapomra sikerült letennem a motoros jogosítványt és megajándékoztam magam azzal a motorral, amit már régóta szerettem volna. Sosem a száguldozás volt a célom, hanem az életérzés, amit a motorozás ad, valamint műszaki emberként imádtam, hogy szép hangja van. Augusztus 25. viszont egy nagy törés volt az életemben.
Meglátogattam a Balatonon egy barátomat motorral, majd öt óra körül elindultam haza. Farkasgyepűt elhagyva az úton valamilyen szennyeződés volt, amit nem vettem észre és 50-60 km/h-s sebességgel ráhajtottam. Ennek következtében sajnos neki csúsztam a szalagkorlátnak. Szerencsére egy orvos haladt mögöttem autóval, aki rögtön elkezdte stablizálni az állapotom. Kórházba kerültem, életveszélyes sérüléseim voltak. Azóta kerekesszékben lábadozom, de célom, hogy teljesen felépüljek. A mozgásom erősen korlátozódott a baleset után, így nem tudtam bemenni dolgozni sem. Nagy félelmem volt, hogy elveszítem az állásom, de a főnököm és a szegmensvezetőm is szinte azonnal hívott.
A jelenlegi munkaköröm egyébként nem tenné lehetővé az állandó home office-t, de a járműgyári vezetők, a vállalat egészségmenedzsment csapata és a személyügy segítségével itthonról végezhetem a feladataimat. Minden lehetséges felületen kialakították az online jelenlétemet, így részt vehetek a reggeli shopfloortól kezdve a teamgyűlésen át, minden szakmai megbeszélésen. Amikor a terület például workshopot tartott, kamerával tették lehetővé, hogy ne csak halljam, hanem lássam is az eseményeket. Tudom, hogy ez nagyon nagy dolog és rendkívül hálás vagyok mindenkinek. Modellintegrációs projekten dolgozom, így nagyon fontos nekem is, hogy minden megbeszélésen rész tudjak venni és naprakész maradjak. Ha nem kaptam volna meg az itthoni munka lehetőségét, táppénzen biztosan falra másztam volna. Így viszont a lendületem töretlen, elsődleges célom, hogy minél előbb rendesen lábra tudjak állni és folytassam a megszokott életem. El sem tudom képzelni, hogy ne menjen! Miért ne menne? Eddig is így működött, megtörtént a baj, majd lépésről lépésre kezdtem felépülni. Heti 4-5 alkalommal járok a pápai kórházba rehabilitációra.
A vállalatnál pedig a legnagyobb célom, hogy a munkakörömhöz tartozó két új modellt sikeresen integráljuk a gyártósorra. Mindezt úgy, hogy ne csak nekem és a számoknak legyen jó, hanem az ott dolgozó direkt kollégáknak is a lehető legjobb feltételeket alakítsuk ki az új modell összeszereléséhez. Mindig ez a cél lebeg a szemem előtt, erre törekszem. Nagyon sokszor bevonom a sori munkatársakat is a folyamatok kialakításába, beállok a sorra szerelni, kipróbálom a munkaállomásokat, hogy érezzem, hogy milyen ott lenni. Ez a típusú munkavégzés nagyon hiányzik, de a jelenlegi körülményeimmel is az a legfontosabb, hogy a gyártás sorállás nélkül haladhasson és mindemellett a kollégák is elégedetten tudják elvégezni a feladatukat.
Sokszor mindezt nem is munkának fogom fel. Nekem mindig is jó érzés volt bemenni, jó érzés volt ott lenni. Azokkal az emberekkel dolgozom napi szinten, akikkel szívesen találkozom, szóval alig várom, hogy visszatérjek. A területen dolgozó srácok, a műszakvezetők, a mérnökök - nekem ők a családom. A karácsonyi vacsorán, amikor megláttam a hozzám legközelebb álló egyik műszakvezetőt, rögtön kicsordultak a könnyeim. (mosolyog)
Várom, hogy ismét a munkatársaim között legyek és nagyon hálás vagyok, hogy ilyen munkáltató és munkatársi közösség áll mögöttem!
Sikeres felépülést és jó egészséget kívánunk Neked Tamás!
Aktuális híreinket a Hírek oldalon olvashatja.
Amennyiben a sajtóanyagokkal kapcsolatban további információra van szüksége, kérjük forduljon a Vállalati kommunikáció területének munkatársaihoz.
